Világunkban minden változik, semmi sem állandó. Nincs ez másképp a mászással sem. Változnak a felszerelések, a stílusok, az edzésmódszerek, és ezek a változások természetesen elérték a Magas Tátrát is.

 

Rengeteg nehéz és hosszú, klasszikusnak számító út született 60-as, 70-es években. Ebben az időben talán a Pochyly testvérek, (főleg Pavel) voltak a legtermékenyebbek. De ide sorolható Orolin, Krissák, Dieska, és még sokan mások. Ezek a mászók hosszú idő alatt sok-sok szög, faék, trepni, lépőszár, és egyéb technika felhasználásával küzdöttek le valami kellemes áthajlást, vagy keskeny repedésrendszert.

Nyűgösen ébredek, félálomban nem tudom eldönteni, hogy 6 óra van, vagy már 7. (Vajon áltállt magától a telefon az új időre éjjel?) Aztán egy fekete tea segít, hogy összeszedjem a mászócuccot. Bedobok még egy plusz sisakot és beülőt is, hátha szükség lesz rá, és irány Csobánka. A Margit hídnál beszáll Juli, aki csak 10-ig ér rá, de mégis jön mászni, mert nem bír a kíváncsiságával. Éppen 9, amikor a találkozóhelyre érünk az oszolyi sziklák alatt. Sehol senki. Lehet, hogy mégse volt annyira jó ötlet ez a nyílt nap?

Gondoltuk, hogy a nyári szezon valódi megkezdése előtt még méltó módon le kell zárnunk a telet. Erre mi sem volt alkalmasabb, mint a március 15-i hosszú hétvégén, a tavaszi napsugarak simogatta hazai mászóiskolák helyett a távoli Tirol havas hegyei közé utazni.

 

Jó kis csapat gyűlt össze: Iza, Krisztián, Bálint, Árpi és Patrik az egész hetet a Venediger környékén tervezte sítúrázással tölteni. Mi pedig négyen: Gyuszi, Geri, Ádám és én 15-én hajnalban indultunk útnak. Nagy lendületünkkel mintegy nyolc órát suhantunk az aszfalton, mire végre felkanyarodtunk Hinterbichl falucska felett a parkolóba. Azt már a többiektől hallottuk, hogy a házig végig cipelték a sífelszerelést, így hát mi is összeszedtük a hátizsákjainkat, felcsaptuk rájuk a léceket, és nekivágtunk az erdőnek. Az út eleje kellemetlen sáros-latyakos élmény volt, feljebb kicsit javult a helyzet, de ideálisnak nem gondolta egyikünk sem. Nagyjából három óra caplatás után végre megpillantottuk a házat jelző óriási karabinert, s mögötte a Johannishütte barátságos alakját. Este a pecsenye-színűre pirult ötösfogattal együtt szürcsöltük a sörünket, és tervezgettük a másnapi indulást.

Az út elég hosszú. Az alsó része gyönyörű, és nehéz is. Igazi élmény. A kulcsrésze VIII.-as fokozatú. Azért néztem ki ezt az utat, mert nem másztam még ilyen nehezet, és kíváncsi voltam. A kulcshossz így nézett ki: VII+, VIII-, VIII. A VII+ még ment, a VIII-.-t is másztam, de ott már sokszor bele kellett ülnöm, a VIII-as részre meg már elfogytam. Az is nehéz volt, hogy nem csak egy technikás mozdulat volt, hanem hosszan kellett mászni a teljesen sima reibungon.

Összegezve az élményeket: szerintem ez az út nem véletlenül szerepel a száz extrém című gyűjteményben. Már a beszálláshoz vezető út is egy szép túra lenne akár önmagában is, egy “lájtosabbra” tervezett napon. A mászás igazi élmény, kivéve a mozgós részeket, és az út hossza sem jelentéktelen (400 m szint, kb. 450 m mászás). A csúcsról a kilátás csodaszép, és aki gyorsabb, mint mi, az innen áttúrázhat a szomszédos Olpererre is. A lejövetel jelenti az út valódi extrémségét, legalábbis én úgy éreztem, hogy ehhez képest pl. a Sárga fal-ról lejutni körúti körömcipős séta volt.

A tábla teljesen sima volt, fogást csak nyomokban tartalmazott. Végre elértem egy kis pikkelyt. Előkapartam egy mikroéket és valahogy berángattam mögé. Tekintve, hogy az utolsó normálisnak mondható friend kb. 5 méterre volt alattam, az ék annyira nem volt megnyugtató. A kis pikkely elég jó fogás volt ahhoz, hogy végiggondoljam szorult helyzetem lehetőségeit. Visszamászni nem tudtam, az ék olyan rossz volt, hogy beleterhelni sem mertem, nemhogy visszaereszkedni belőle, tehát csak egy választásom maradt, továbbmászni. Láttam magam előtt a célt, egy 10 m-re lévő párkányt, melyen át kiszabadulhatok ebből az egészből. Minden figyelmem a mászásra összpontosítottam. Már előre látszott, hogy a teljesen sima táblán lehetetlen lesz bármilyen biztosítóeszköz elhelyezése, úgyhogy ezzel nem is foglalkoztam. Apró fogások és még apróbb lépések, mindig csak kicsit haladva, figyelve, nehogy elkapkodjak valamit. Aztán mégis megakadtam, a fogás túl kicsi volt, lépés meg még annyi sem. A kezeim izzadni kezdtek, nem volt sok időm. Ziáztam, és gyerünk neki. Rátapostam a falra, de éreztem, nem tart sokat, fölnyúltam, léptem és végre megvolt. Ó, te drága párkány!

Zoli nagy lelkesedéssel tért vissza a mászáshoz, és ismét egy érdekes utat nézett ki: ezúttal a Totes Gebirgében. Első ránézésre is ígéretesnek tűnt a ‘Lauf, Forrest, Lauf!’ út (14 kötélhossz, 6-os), így minket sem kellett sokat győzködni ehhez a hétvégi programhoz. Nem bántuk meg: függőleges letörésekkel szabdalt, hatalmas ferdén álló sziklarétegeken mászhattunk. Igazi alpesi hangulatban volt részünk, egy nem túl nehéz, élvezetes útban.