Összegezve az élményeket: szerintem ez az út nem véletlenül szerepel a száz extrém című gyűjteményben. Már a beszálláshoz vezető út is egy szép túra lenne akár önmagában is, egy “lájtosabbra” tervezett napon. A mászás igazi élmény, kivéve a mozgós részeket, és az út hossza sem jelentéktelen (400 m szint, kb. 450 m mászás). A csúcsról a kilátás csodaszép, és aki gyorsabb, mint mi, az innen áttúrázhat a szomszédos Olpererre is. A lejövetel jelenti az út valódi extrémségét, legalábbis én úgy éreztem, hogy ehhez képest pl. a Sárga fal-ról lejutni körúti körömcipős séta volt.

A tábla teljesen sima volt, fogást csak nyomokban tartalmazott. Végre elértem egy kis pikkelyt. Előkapartam egy mikroéket és valahogy berángattam mögé. Tekintve, hogy az utolsó normálisnak mondható friend kb. 5 méterre volt alattam, az ék annyira nem volt megnyugtató. A kis pikkely elég jó fogás volt ahhoz, hogy végiggondoljam szorult helyzetem lehetőségeit. Visszamászni nem tudtam, az ék olyan rossz volt, hogy beleterhelni sem mertem, nemhogy visszaereszkedni belőle, tehát csak egy választásom maradt, továbbmászni. Láttam magam előtt a célt, egy 10 m-re lévő párkányt, melyen át kiszabadulhatok ebből az egészből. Minden figyelmem a mászásra összpontosítottam. Már előre látszott, hogy a teljesen sima táblán lehetetlen lesz bármilyen biztosítóeszköz elhelyezése, úgyhogy ezzel nem is foglalkoztam. Apró fogások és még apróbb lépések, mindig csak kicsit haladva, figyelve, nehogy elkapkodjak valamit. Aztán mégis megakadtam, a fogás túl kicsi volt, lépés meg még annyi sem. A kezeim izzadni kezdtek, nem volt sok időm. Ziáztam, és gyerünk neki. Rátapostam a falra, de éreztem, nem tart sokat, fölnyúltam, léptem és végre megvolt. Ó, te drága párkány!

Zoli nagy lelkesedéssel tért vissza a mászáshoz, és ismét egy érdekes utat nézett ki: ezúttal a Totes Gebirgében. Első ránézésre is ígéretesnek tűnt a ‘Lauf, Forrest, Lauf!’ út (14 kötélhossz, 6-os), így minket sem kellett sokat győzködni ehhez a hétvégi programhoz. Nem bántuk meg: függőleges letörésekkel szabdalt, hatalmas ferdén álló sziklarétegeken mászhattunk. Igazi alpesi hangulatban volt részünk, egy nem túl nehéz, élvezetes útban.

Egy (a csúcson ránk törő vihar miatt szó szerint is) villámgyors akklimatizációs túra után (Gran Paradiso) másnap már Courmayeur-ben sétálgattunk (besózva rohangásztunk fel-alá), szigorú sorrendben felkeresve a városka történelmi nevezetességeit: 1. hegyivezető iroda, 2. könyvesbolt, 3. hegymászóbolt, 4. kajabolt. Beszereztük a szükséges információkat a mászóterveinkkel és az időjárással kapcsolatban, kielégítettük a mászófelszerelésekre kihegyezett vizuális függőségünk sürgető késztetését, majd rövid melléktevékenységek (táplálkozás) után átautóztunk az alap-alaptáborba, a Veny völgyben lévő La Sorgentekempingbe. Jut eszembe, az vicces volt, amikor a hegyivezető irodában megkértek minket, hogy hadd fénymásolják le a falrajzunkat, mert az nincs meg nekik. Cserébe kicsit lelomboztak minket azzal, hogy nincs víz/hó az útban, de aztán ezt helyrehozták azzal, hogy a következő napokra jó időt jósoltak. Véber Mikivel az Aiguille Noire de Peuterey déli gerincét terveztük mászni, ahol több okból is hasznos, ha tud az ember szerezni vizet mászás közben. Kevesebb súlyt kell cipelni, a megfelelő hidratáció miatt lassabban érkezik a fáradtság és a megfelelő nyálellátás miatt még enni is tud valamit az ember… De ne szaladjunk előre. Csapatunk többi tagja (Veszprémi Jani, Bánfi Balázs, Tisje Levi, Kiss Peti) aMont Blanc-ra szeretett volna feljutni, az eredeti elképzelés szerint a Tournette útvonalon. Illetve a legelső elképzelés az olasz normál út volt, de főleg a Gonella ház zárva tartása (felújítás/újjáépítés) miatt alternatív lehetőséget kerestek/találtak, ami egészen a nulladik típusú találkozásig megvalósítható és inspiráló ötletnek tűnt. A lejövetelt pedig az Aiguille de Midi felé tervezték, csokorba szedve a Mont Maudit-ot és a Mont Blanc du Tacul-t.

Az elmúlt időszakban Árpival csak havat, szelet, meg lavinát kaptunk az arcunkba a Tátrától. Mivel ezt egy kicsit kezdtük unni, fölcsillant a szemünk a pár halvány napocska láttán, amit az előrejelzés a hét végére mutatott. Gyorsan megbeszéltük a főbb részeket, majd irány kifele! Az előző hetekben esett nagymennyiségű hó miatt a lavinaveszély 3-mas volt, így semmilyen magasabb célt nem tűzhettünk ki. Szerencsére az ilyen esetekre találták ki az Ostrva galériát, ahol kinéztünk pár utat.