Wachauergrat

A Genusskletteratlast lapozgatva megakadt a szemünk egy nagyon biztató jellemzésen. Valahogy így hangzik: sok napsütés, csodálatos táj, stabil kőzet, szép repedések, fenséges táblák, kilátás a Dunára. Különösen az egyik legkedveltebb út keltette fel a mi figyelmünket is, mely a leírás szerint Ausztria „Salbitschijen Westgrat”-ja (a Salbitschijen Südgrat-ot Zolival pár éve másztuk, leírást lásd a 2008-as beszámolók között). Igazi élménymászás 16 kötélhosszon (mintegy 350m) keresztül, hatos nehézségi fokozatig, egymást követő gránittornyokon át.

Ennyi lelkesítő szó és a tudat, hogy a hely alig van távolabb tőlünk, mint Höllental, megadta a kezdő lendületet a készülődéshez. Végül október utolsó hétvégéjére tűztük ki az időpontot. Öten vágtunk neki a kalandnak: Zoli, Levi, Lipi, Ádám és én, egy két- és egy háromfős partit alkotva. Két kempinget is kinéztünk a környéken, a leírás szerint október végéig nyitva tartanak. Mikor azonban péntek este begördültünk a kiszemelt helyre, nyitott sorompót és szinte teljesen kihalt sátorparcellákat találtunk. Így aztán kiválasztottuk az „elnöki lakosztályt” kis táborunk számára, mely épp a Duna partján, az este kivilágított Dürnsteni várral szemben helyezkedett el.

Másnap reggel – nem túl korán – igazi őszi ködben indultunk útnak. Autóval át a Duna túloldalára, majd fel a beszálláshoz az erdőbe.  Hamarosan megpillantottuk a fák között az első tornyot. Zoli és Levi haladtak elől, utánuk mi hárman. Bemelegítésnek a fiúk átengedték nekem az első hosszt, mely szép lassan a fák fölé emelkedett, eleinte 3-as és egy rövid 5-ös rész után. Pont a torony tetején standoltunk, és azonnal kinyílt a látóhatár: rozsdavörös és élénksárga lombok közül kikandikáló kisebb sziklatornyok és a Dunakanyar. Ilyen kilátás mellett haladtunk szépen felfelé – néha lefelé. Az út kulcshossza egy 6-os markáns széles bevágás, a hatodik kötélhosszban. Ez megint nekem jutott (véletlenül, vagy udvariasságból?). Hogy többet ne is mondjak, derekasan küzdöttem, főleg az utolsó mozdulatoknál, mikor a kötelem alattomos módon megszorulni készült. Még szerencse, hogy kedves barátok vártak a torony tetején, s segítségképpen kálváriám néhány mozzanatát gyorsan megörökítették :)

A nagy izgalmak levezetése gyanánt pár kisebb, 2-3-as nehézségű tornyon „szaladtunk” át. Zoli és Levi a 12. hosszban még elég erősnek és ráérősnek gondolta magát az 5+ helyett egy 6/6+ variánshoz, egy gyönyörű táblán, a normál úttól kissé jobbra.

A kedvenc részem következett: „Schmaler Turm” és „Weinflasche”, azaz keskeny torony és borosüveg fantázianévvel ellátott kötélhossz. A négy fiú szinte pókhálót szőtt a falra, ahogy egymás után mászott felfelé a két parti. Itt már javában sütött a nap, az őszi táj ezer színben pompázott körülöttünk, és a kedvünk is ehhez a vidám hangulathoz igazodott J

A 15. hossz tetején találtuk a falkönyvet, majd egy kis ereszkedés után sietősen átballagtunk az utolsó hossz beszállásához. Az út második felében a tornyok között több méteres sétaterepek is vannak, nincsenek nagy mélységek, vagy kitett helyek a lábunk alatt. Felmászunk, lemászunk, avart taposunk, felmászunk, leereszkedünk, megint erdei talajra érünk. A kiszálló standból csodálatos kilátás nyílik a tájra. Mi ebben már csak mérsékelten tudtunk gyönyörködni, a lemenő nap utolsó sugaraival kísérve, hiszen október végén már viszonylag korán sötétedik. Ekkor eszméltünk rá, hogy a sötét erdőn keresztül, öten összesen egy fejlámpával világítva fogunk lebotorkálni az autóhoz. Nekem ez a rész tetszett legkevésbé (gondolom, nem kell magyaráznom), de végül szerencsésen bezárult a kör, és nemsokára az autó melegében suhantunk Budapest felé.

A Wachauer Grat kulcshossza egy pár mozdulatból álló 6-os, széles bevágás, a többi hossz általában könnyebb (4-5, illetve 2-3). Nagyon jól biztosított, még a könnyű hosszokban is bőven találtunk nittet.

A leírás helytállónak bizonyult, az út valóban különleges, csodaszép! Egy tavaszi, vagy őszi hétvégére nem nagyon lehet kellemesebb időtöltést tervezni :)

Eszti