A tábla teljesen sima volt, fogást csak nyomokban tartalmazott. Végre elértem egy kis pikkelyt. Előkapartam egy mikroéket és valahogy berángattam mögé. Tekintve, hogy az utolsó normálisnak mondható friend kb. 5 méterre volt alattam, az ék annyira nem volt megnyugtató. A kis pikkely elég jó fogás volt ahhoz, hogy végiggondoljam szorult helyzetem lehetőségeit. Visszamászni nem tudtam, az ék olyan rossz volt, hogy beleterhelni sem mertem, nemhogy visszaereszkedni belőle, tehát csak egy választásom maradt, továbbmászni. Láttam magam előtt a célt, egy 10 m-re lévő párkányt, melyen át kiszabadulhatok ebből az egészből. Minden figyelmem a mászásra összpontosítottam. Már előre látszott, hogy a teljesen sima táblán lehetetlen lesz bármilyen biztosítóeszköz elhelyezése, úgyhogy ezzel nem is foglalkoztam. Apró fogások és még apróbb lépések, mindig csak kicsit haladva, figyelve, nehogy elkapkodjak valamit. Aztán mégis megakadtam, a fogás túl kicsi volt, lépés meg még annyi sem. A kezeim izzadni kezdtek, nem volt sok időm. Ziáztam, és gyerünk neki. Rátapostam a falra, de éreztem, nem tart sokat, fölnyúltam, léptem és végre megvolt. Ó, te drága párkány!

Világunkban minden változik, semmi sem állandó. Nincs ez másképp a mászással sem. Változnak a felszerelések, a stílusok, az edzésmódszerek, és ezek a változások természetesen elérték a Magas Tátrát is.

 

Rengeteg nehéz és hosszú, klasszikusnak számító út született 60-as, 70-es években. Ebben az időben talán a Pochyly testvérek, (főleg Pavel) voltak a legtermékenyebbek. De ide sorolható Orolin, Krissák, Dieska, és még sokan mások. Ezek a mászók hosszú idő alatt sok-sok szög, faék, trepni, lépőszár, és egyéb technika felhasználásával küzdöttek le valami kellemes áthajlást, vagy keskeny repedésrendszert.