Idén Augusztusban valóra vált a már régóta szövögetett tervem, kijutottam Chamonix-ba. Igaz a szervezés most sem volt épp egyszerű, de végül csak sikerült.

Körülnéztünk, a panoráma pazar volt! Észak felé alattunk a Kleine Scheidegg-i vasútállomás, Grindelwald, távolabb Interlaken. Jobbra valahol a szörnyű Ogre és a szintén tekintélyes Wetterhorn északi fala, a szikrázóan fehér Ewigschneefäld fölé magasodó Fiescherhorn, mögötte a Finsteraarhorn. Balra az obszervatórium piramisa, a csodaszép Jungfrau, az ikonikus-bámulatos Aletschhorn, az egész Aletsch Gleccser, az Eggishorn pengeéles egyenes gerince, ahonnan indultunk két napja, és a háttérben még a Matterhorn összetéveszthetetlen csúcsa is megörvendeztette a szemünket.

Végre megpillantottam Őt! Egy kb 15 méteres gránittű, tövében csúcskönyv és stand. Nem is bírtam magammal, rögtön bekötözködtem, Ádám kistandolt és már indultam is. Ötösért adják, az éles-peremes oldalán piaz technikával lehet feljutni. A stand felett 3 méterrel van egy szög, egy fura fellépés előtt, aztán nincs több akasztás, de ott már olyan erős volt a csúcsmágnes, hogy talán észre se vettem volna a nitteket :) Pikk-pakk fent találtam magam a tetején, talpam alatt a sziklatű, a hegy nyugati, déli, és keleti gerince, a szomszédos völgyek gleccseralakította kopársága és zöld mezői, a Hütte, a függőhíd, lejjebb pedig a parányi falvak. Felbiztosítottam Ádámot, aki gyorsan le is ereszkedett, mondván, hogy szédületes a látvány, és amúgy is egyszemélyes a hely. Én vártam kicsit, mert hát carpe diem meg minden, és végül az áthajló oldalon dobtam le a kötelemet, hogy ott ereszkedjek a semmi fölött.

Már egy ideje szemeztem ezzel a Zillertal-i háromezres csúccsal. Egyrészt a cápauszony formája igen megkapó, másrészt melyik magyar hegymászó szívét ne dobogtatná meg a gondolat, hogy egy olyan hegy tetején álljon, melyet először magyar srácok bakancsai érintettek! Tovább nem is tudtam ellenállni a hívogatásnak, júliusban, kéthetes "nyaralásunk" első állomásaként rögtön Ginzling-et kódoltuk be a fejünkbe épített GPS-be :)

Péntek este kis késéssel indul a Huszár-különítmény +2 fő. Útközben ránk szakad az ég: aggódunk, de még a határ előtt ránézünk az időjárás-jelentésre: holnapra napsütést jósol. Tízre kanyarodunk be az ungersdorfi kempingbe; elsőre látszik: a MAHOE harminc-pár tagja otthon van itt. Körben hegyek, a kempingben golfgyep, a zuhanyzóban – azt mondják – mindig van meleg víz, a kertben pálinkázva beszélgető magyar mászók mindenfelé – és az eső is elállt. Pálinka egyébként valahogy minden este van.

Ez az 5b sem volt csokifutam, de mégis rekreálódtam benne annyira, hogy a kiszálló csodaszép, malterrel lefolyatott téglafalra emlékeztető métereket 5a-ért kimásszam. Az útnyitással ellentétben, imádok kiszálló hosszt előre mászni :) Fent végre sütött a nap, és a kopár hegytető helyett fás liget várt ránk. Kicsit napoztunk a legfelső standban, közben egy olasz turistacsoport haladt el az ösvényen a csúcs felé. Végül mi is utánuk eredtünk, s rövid séta-mászás után már az Anica Kuk 712 m-es csúcskövén pózoltunk a fényképezőgépnek.

Hosszas kupaktanácskozás után, hogy a Wildspitze, a Fogaras, vagy a Retyezát legyen a március 15-i hétvégi úticélunk, egy last minute ötlettől vezérelve a Radnai-havasokra esett a választás. Mint később kiderült, jól döntöttünk, hiszen az M3-as pálya ha nem is 130kmh-val, de végig járható volt, és a hegyek közti időjárás is kedveskedett nekünk.

Az október 23-i hosszú hétvégére szóló időjárás előrejelzések beindították a nyálelválasztásomat. Ha ilyen idő lesz, akkor menni kell, mászni kell! Végül sikerült úgy szervezni, hogy két napot a hegyekben tölthessek. A társkeresés ment nehezen, a jó idő miatt mindenki négynapos programot tervezett. A két nap miatt sorra estek ki a jelöltek, főleg, hogy az első, a pénteki, még munkanap volt. Már-már kerülgetett a pánik, amikor szinte az utolsó pillanatban Zsanett igent mondott a nagy kérdésre. Péntek hajnalban felszedtem, s egy szűk négy órás menet végén begördültünk a Bodenbauer ház melletti parkolóba, a Hochschwab lábánál. Bécstől köd volt, a házhoz vezető úton már megijedtünk, hogy mégsem a melengető őszi napsütésben fogunk mászni, de aztán a ház előtt fél kilométerrel hirtelen vége lett a szürkeségnek és felragyogott minden. Főleg a kedvünk!

Miután a zord idő lekergetett minket a Piz Palü oldalából, meg sem álltunk a Garda-tóig. Azt reméltük, itt nyári meleg fogad majd minket - szeptember elején ez nem is különleges vágy :) Nem csalódtunk, hiszen az Arco-i kempingből mind a négy ott töltött nap során kellemes túrákat tettünk.

Az egyre bővülő család mellett idén nyáron csak pár napos mászós programra volt lehetőségem. A dátum adott volt, nekiláttam a társkeresésnek, szerencsére hamar összeállt négyfős csapatunk: Bálint, Máté, Zsé, s jómagam. A tavalyi Fussstein északi él mászás szépségei után körülnéztem, hátha van még hasonló mászás a Zillertali-Alpokban. A Grundschartner északi éle kínálkozott, a leírások hosszú beszállással, még hosszabb lemenettel, alpin biztosítottsággal, cserébe stabil kőzettel, változatos mászással kecsegtettek. Pompás! Ez lett első célunk, a terv további része pedig a Wetterstein déli falait vette célba amihez a Csillik Dávid barátomtól kapott Wetterstein mászókalauz szolgált inspirációul.

Mottó: Júliusban még azt hittem hatost tudok mászni, ma már tudom: csak négy plusszt.

Július 30-án, hétfő délután kellemesen felhős időben gyalogoltunk fel a Stripsenjochhausba, ahol időben szállást foglaltunk, így puha paplanos ágy várt minket.

1. mászás: Fleischbank, északi fal: Via Classica

2. mászás: Totenkirchl, Westwand-Sockeldurchsteig

Egy hegymászó túra tulajdonképpen az előkészületekkel veszi kezdetét. A derék és lelkes túrázó beszerzi a szükséges felszerelést, összepakolja holmiját (persze az elindulás előtt éjszaka), kora hajnalban beszáll az autóba és irány a hegy! Ezt a „nulladik” szakaszt általában nem szeretjük, afféle szükséges unalmas rosszként éljük meg, amin túl kell esni, hogy az ember a hegy lábához érve végre lelkesen hozzáfoghasson a mászáshoz.

Hogy mi kell egy jó mászáshoz? Elszántság. Bár sokan inkább elvetemültségnek neveznék. Persze ez már csak nézőpont kérdése. Mindenesetre valami hasonló volt bennem, amikor Augusztus 17.-én leszálltam Poprádon a vonatról, és nyugtáztam, hogy a késés miatt ismét 2 perccel az orrom előtt ment el az óráként közlekedő elektricska. Ezaz!

Közeledve az indulás napjához csökkenő bizakodással figyeltük az időjárás-előrejelzéseket, az utolsó egy-két napon már az örök optimisták is meg-megtörni látszottak. Járt az agyunk, hogy ide menjünk, vagy oda, netán amoda? Mivel vasárnapra, hétfőre masszív esőt mondanak az egész Keleti-Alpokra, érdemes-e már szombaton kiutaznunk? E bűnös gondolat szerencsére hamar elsorvadt, mindenkit hajtott a szomj a hegyek után. Augusztus 6-án, szombat reggel nekivágtunk az autópályának, a kb. 8,5 órás út Cortináig barátok társaságában gyorsan elrepült (a Rotaru-Tangl házaspár huncutkodott hátsó ülésen, míg én a kormányt tekergettem). A célhoz közeledve felvetődött, hogy miért ne használjuk ki az estig hátralévő pár órát egy rövid mászásra. Elő a kalauzzal, mi fér bele? Hopp, a Cinque Torri házhoz fel lehet autózni, ez való nekünk!

Hogyan nem másztuk meg a vulkánokat