magyar-hegymaszo-oktatok-2

Törökországi vulkánokon

Írta: 

6000km, 2 hét, 3 vulkán: Erciyes, Süphan, Ararát... A résztvevők: Barna Klári, Juhász \'Csapajev\' Gyula, Klein Dávid, Liptay Bálint, Rotaru Ádám, Portschy Szabolcs, Seres Emőke, Varga Ákos \'Úristeeen\'.

Dáviddal teljesen jól egymásra találtunk, ami Törökországot és az Ararát mászási terveinket illeti. Miután 8 főre nőtt a társaság, és mikrobuszt is sikerült szerezni, viszont két hétre rövidült az idő, elég sok mindenről le kellett mondani évek óta dédelgetett álmaimból. A programot Dávid állította össze: 6000 kilométer, 2 hét, 3 vulkán: Erciyes, Süphan, Ararát.
Indulás előtt merész ötletnek tőnt az akklimatizációs célból kitőzött két, közel 4000-res hegy, egyenként 10-12 órás úttal. Tartottam tőle, hogy nem lesz erőnk az Ararátra. Utólag visszagondolva remek választás volt! Bár néha rohanósnak tőnt a tempó; - az idő szőkössége és a hatalmas távolságok miatt; - ennek ellenére mindhárom hegy, óriási élményt nyújtott. Végül a rohanás miatt sem voltak problémáink; elég hamar ráéreztünk az ízére, és a társaság jó humora segített kibírni a megpróbáltatásokat és erősíteni a csapatszellemet.

A történetek:
Úgy terveztük, hogy meg sem állunk Isztambulig, de Bulgáriában nem tudtunk ellenállni a Balkán hegyoldalában megbúvó Veliko Tarnovo városának. Több időt töltöttünk el a város zegzugos utcácskáinak felkutatásával, mint amennyit terveztünk, így további megállók nélkül szeltük át Bulgáriát. A bolgár-török határátkelő nem olyan \'légies\', mint amihez mostmár a magyar ember is kezd hozzászokni (ha nem kelet felé utazik), így beletelt vagy másfél órába, míg az összes pecsétet beszereztük a különböző bódékban. Este 10 után már a határhoz legközelebbi török város, Edirne felé száguldottunk az autópályán. Az egykoron Drinápoly néven ismert város fényeit már messziről megpillantottuk, és bármennyire vágytunk már egy kényelmes szállásra, nem tudtunk ellenállni a kivilágított mecsetek csábító látványának. Nehezen tudtuk otthagyni a várost, de a srácok jól nyomták a gázt, így valamivel éjfél után Isztambul mellett kerestünk kempinget. Mivel hosszú út állt még előttünk, másnap az egész napot autóban töltöttük. Távolról gyönyörködtünk az Anatóliai-fennsík kopár tájain, meg Ankaránál a pusztából kinövő modern lakóparkokon. Útközben többször megállapítottuk, hogy Törökország infrastruktúra és kultúra tekintetében egyáltalán nem elmaradott, bizonyos dolgokban fejlettebb Magyarországnál.
Következő megállónkat a Tuz-Gölü (Sós-tó) partján terveztük. Az egyre zsugorodó, lefolyástalan tó partján só-párló üzem mőködik. A sötétben sikeresen betévedtünk az üzembe, és az őrök barátságos invitálására az éjszakát is ott töltöttük, a kocsiszínben felvert sátrainkban. Ennek az volt az ára, hogy reggel az első őrségváltásra már le kellett bontani sátrainkat, de cserébe szabadon bejárhattuk a lepárlóüzemet.
Tuz-Gölü után keresztülszáguldottunk Kappadókián, rövid megállóval a térség központjának számító Göremében. Itt ahányan voltunk, annyi felé szaladtunk. Páran a közeli Kardok-völgyébe tekintettünk be, hogy megörökítsünk néhányat azokból a "tündér-tornyokból", melyek a kappadókiai táj jellegzetességét adják. De volt, aki a Göremei Szabadtéri Múzeumban kötött ki, mintegy véletlenül átmászva a kerítésen.
Már ekkor megállapítottuk, hogy Törökországra sokkal több időt kell szánni. Az ország hihetetlenül gazdag történelmi és természeti látnivalókban; de nekünk erre most sajnos nem volt több időnk. Ahogy Kayseri felé autóztunk tovább, már messziről feltőnt az Erciyes sötét vonulata. A hegy északi oldalát távolról figyelve a pár éve leszakadt gleccser nyomait kerestük, de már csak a csúcsrégióban csillogott egy darabja sötéten. Az Anatóliai-fennsík száraz klímáját tükrözve a hegyen nyomát sem láttuk hónak, pedig az Erciyes klasszikus képe a hófödte csúcs és a dél-kelet felöl látható éles gerinc.

Erciyes (\'erdzsijesz\' 3917m):
Már szürkült, mikor elhagytuk Kayserit, és bevett szokásunkhoz híven nem sikerült napnyugta előtt elérni a hágót, amit kiszemeltünk éjszakára. Előzetes információink szerint szép, hosszú gerincnek és időigényes túrának néztünk elébe a dél-keleti oldalon. Tudtuk, hogy minél közelebb a hegy lábához kell éjszakáznunk, ha egy nap alatt meg szeretnénk járni, ezért kinéztünk egy kis szállodát a hágón. Sötétedésre meg is találtuk a szállodát, és rögtön sátrat vertünk a kertben - a személyzet engedélyével. Majd a szíves vendéglátásért és az ingyen szállásért cserébe beültünk pár kör Efes sörre az étterembe. A hangszórókból török rock és rap zene bömbölt, de mi még ezt is élveztük. A térség télen síparadicsom, így a szállóban széleskörő információt kaptunk a csúcsrégióról is. Kiderült, hogy a sífelvonó még odébb van.
Másnap úgy döntöttünk, hogy nem megyünk át a felvonóállomáshoz, hanem a szállótól indulunk fölfelé, kb. 2000 méteres magasságból. Alig fél órája gyalogoltunk, mikor rátaláltunk egy kövekből kirakott vízelvezető árokra, ami egyenesen vezetett fel az egykori gleccserekig, hogy összegyőjtse az olvadékvizet. A száraz nyári hónapok után nem kellett attól tartanunk, hogy túl sok vízhez lesz szerencsénk útközben. A csatornát követve nagyon gyorsan haladtunk fölfelé, alig másfél óra alatt ott álltunk a hegy alatti katlanban, az egykori kráter mélyén. Amikor a csatorna jobb felé kanyarodott, mi letértünk balra a gerinc felé, hogy felvezető utat találjunk. Mivel erre nem volt kijárt út, vaktában vágtunk neki a hegyoldalnak, hogy ott próbáljunk meg följutni a törmelékben. Aki botladozott már törmelék lejtőn fölfelé, az tudja, hogy ez mekkora kínlódás volt. A gerincre felérve viszont megtaláltuk a jól kijárt ösvényt. A gerinc gyönyörő volt! Az elején három púp követte egymást, egyre magasabbra tartva. Ezek után hosszú keskeny gerincél következett (ez télen izgalmas lehet), amit 3800 méteren egy sziklatorony zárt le. A sziklát egy párkányon keresztül lehet átmászni, vagy alulról meg lehet kerülni. Mászástechnikailag nem nehéz az átmászás, de helyenként kitett. Rövid II-es bevezető után egy III-as rész következett, kitett, de jó fogásokkal és lépésekkel. Kötélbiztosítás nélkül mindenki szabadon átmászta ezt a részt; de a biztonság nem elhanyagolható szempont, így a visszafelé úton bizony már erősen kívántuk a kötelet. Ákosék a kerülő utat próbálták meg, de egyáltalán nem élvezték a felkapaszkodást a meredek, instabil törmeléklejtőn, ráadásul a többiek fentről küldték rájuk a köveket. A szikla után enyhe emelkedő következik a gerincen, az első mellékcsúcsig; majd alig 100 méterrel arrébb található a főcsúcs. A két csúcs között indul meredeken lefelé az északi oldalra vivő nagy hómező. Az Erciyes azért a végére is tartogat meglepetést: a tényleges csúcs egy kis szikla; amire egy 4-5 méteres fix kötéllétra van beszerelve; így felszerelést nem igényel a meghódítása. A csúcskönyv mellett egy aranyveretes Koránt is találtunk. Kérjük a jövőben odavetődőket, ezt nem összetéveszteni a csúcskönyvvel!
Az Erciyesen megszereztük első tapasztalatainkat a törökországi vulkánokról: a tervezett 10-12 órás út tartható abban az esetben, hogy ha elsőre megtalálod a helyes utat. Ennek hiányában opcionálisan lehet hosszabbítani a túra időtartamát a leleményesség és céltudatosság függvényében. Mi Szabolccsal arra alapoztunk, hogy 12 óra túra után világosban visszaérjünk, így a sziklatoronynál visszafordultunk. A srácoknak nem sikerült ilyen jól időzíteniük a visszatérést, így kerülőúton, 19 óra alatt több kővel is személyes ismeretséget kötöttek a hatalmas \'kertben\' az Erciyes déli oldalában.

Süphan (\'szüphan\' 4059m):
Az Erciyes után rohantunk tovább. Megálltunk Diyarbakirban (ami már kurd vidék a javából), vadkempingeztünk az Eufrátesz víztározójánál egy gyümölcsösben, míg elértünk a Van tó partján lévő Adilcevaz városkájába. Rögtön az első 3 csillagos szállóban megálltunk. A recepciósok itt is segítőkészek voltak, bár nem értették, hogy miért akarunk éppen a Süphanra menni. Azért térképen megmutatták, hogy szerintük melyik úton induljunk el másnap a hegyre, és elláttak olyan hasznos információkkal, hogy hol tudunk majd vizet venni útközben. Az alkudozás és informálódás vége az lett, hogy a szobákat is sikerült 15 lírára (kb. 2300 Ft) lealkudni; ami utunk során a legdrágább de legjobb szállásnak bizonyult.
Másnap korán reggel indultunk kelet felé, hogy a szállodai útmutató alapján Aydinlar faluját megtaláljuk. Fél óra utazás majd pár kilométer zötykölődés után elértük a falut, ahol aggódni kezdtünk vízkészleteink miatt. Mint kiderült, nem hoztunk magunkkal elegendő vizet erre a napra. Nagyon korán volt még, az utcán csak a tehénpásztor gyerkőcöket találtuk, amint állataikat hajtották keresztül a falun. Mélázva legyezgették állataik farát, amint porlepte Toyota buszunk berobogott közéjük. Próbáltunk boltot keresni, hogy vizet tudjunk venni, majd egy bácsika érdeklődve sietett a segítségünkre. Mint ahogy a keresztény világban minden temetőben találsz kutat és vizet, úgy a muzulmánoknál minden mecset közelében van víz. Az öregúr kinyitott nekünk egy kaput, és a mecset udvarán lévő kútból annyi vizet vettünk, hogy utána nem győztünk osztozkodni rajta. A falu után még jó darabig fel lehet menni kocsival. A szállodában kapott útmutató alapján haladtunk a Kiz Dagi és a Süphan között egyre magasabbra, majd kb. 2000 méteres magasságban megálltunk a kocsival, mivel az út innentől kezdve már egyre inkább a Kiz Dagi csúcsán lévő állomáshoz vezetett fel. Leparkoltunk és nekikészültünk a következő vulkánunknak. Ismét toronyiránt vágtunk neki a hegynek; ösvényt nem találtunk, mindenféle egyéb nyomokat igen. A felfelé út nem volt nehéz, vulkáni hamuban botladoztunk fölfelé. Kicsit olyan érzés volt, mint a sivatagban gyalogolni. A Süphan egy dupla kráterő vulkán, legmagasabb pontja a belső kráteren található. Mikor elértem a külső krátert és felmásztam az előttem magasodó maradványaira, megálltam. A látvány itt is lenyőgöző volt, de egyúttal elborzasztó is. Magam előtt láttam egy sötét kúpot, amire sehol nem vezetett fel út. Próbáltam teleobjektívvel pásztázni az oldalát, hátha többet látok, de semmi. Nézegettem jobbra, ott a távolban egy gleccser látszódott élesen kirajzolódó hasadékkal. Már azon gondolkodtam, hogy talán arra meg lehetne próbálni feljutni a havon keresztül, aztán megláttam Dávidékat, amint jobbról kerülték az egykori krátergyőrő maradványát, amire én felmásztam. Elindultam lefelé, hogy megvárjam őket, eközben észrevettem Ákost és Szabolcsot, ők a sziklák között ücsörögtek. Előttem voltak pár méterrel, és arra készültek, hogy a sziklák, törmelékek között felmennek a hegyre. Nem volt túl bizalomgerjesztő terep, és én már azon is gondolkodtam, hogy jó-jó, felmenni rajta nem nagy kunszt, de valahol le is kell majd jönni a végén. Felmásztunk az elttünk mőagasodó kúpra, a köveken ugrándozva, vagy éppen négykézláb mászva. Annak ellenére, hogy Ákos majdnem lebontotta a hegyet, és ezzel együtt szinte engem is leküldött, mindannyian egyszerre értük el a kráter peremét. Csapajev és Klári már fent a csúcson vártak minket. Megkerestük a legmagasabb pontot, kibontottunk egy Efes-t, készítettünk pár képet, és napoztunk. Igazán kellemes volt 4059 méteren ücsörögni. Nagyon nem akaródzott lemenni. Nem volt nagy nehézség a hegyben, de olyan jó érzéssel töltött el felérni a csúcsára, mint talán még egyetlen más hegyen sem. Ez is egy olyan pillanat volt az életemben, amikor azt kívántam, hogy álljon meg az idő. De az idő nem állt meg, és mivel sötétedésre vissza akartunk érni a kocsihoz, a csúcsot végül ott kellett hagyni. A vulkáni hamuban nagyon gyorsan le lehetett rongyolni a hegyről; 3 óra alatt vissza is értünk a kisbuszunkhoz.
A Süphan után bizakodva indultunk másnap Dogubayazitba, az Araráthoz. Még látótávolságban volt a Süphan, amikor az út mellett megálltunk fürdőzni a Van-tó ragyogóan tiszta vizében. Kellemesen langyos volt a délelőtti napsütésben és enyhén pezsgős hatást keltett a sós víz. Gyönyörő volt a táj, így folytattuk untunkat a Tendürek megkerülésével, egészen közel az iráni határhoz. Dogubayezit felé több ellenőrző ponton állítottak meg gépfegyveres katonák, bár tudtuk, hogy nincs félni valónk, és gyorsan, barátságosan tovább is engedtek minket, de azért nem volt kellemes érzés szemezni a fegyverekkel.

Ararát (5165m):
Dogubayazit volt az egyetlen olyan célállomás, ahová napnyugta előtt sikerült megérkeznünk. Dogubayazit, csakúgy;mint az egész ország, óriásit fejlődött azóta, mióta legutóbb ott jártam. Bár az ország kurdok lakta keleti felének kevesebb állami támogatás jut, az évekkel ezelőtti porfészekre már csak nyomokban lehetett ráismerni. Az utcasarkokról eltőntek az iraki válság idején kitelepített lőállások, a buszpályaudvart betatarozták, a főutcát kővel lerakták. Bíztam abban, hogy az országnak ebben a szegletében még találunk valamit a régi idők keleti hangulatából, de kissé csalódnom kellett; Törökország a 21. század küszöbére teljesen átformálódott és egyre inkább idomul Európához. Ahogy megérkeztünk; a főutcán beültünk ebédelni egy kellemes kis étterembe, majd Dávid és Bálint elmentek alkudni a mászóengedélyre. Ezalatt mi pénzváltót és szállást néztünk, majd a városka főutcáján bóklászva fürkésztük a Hegy hófödte csúcsát.
Az Araráton elég nagy a forgalom, Dogubayazitban több helyi utazásszervező iroda is foglalkozik Ararát túra szervezésével. A tarifa 600-800 euró nyugatiaknak, 300 keletieknek. Mi ezt a 300 eurót lealkudtuk 80-ra, ennek fejében lemondtunk az öszvérekről, a vízellátásról, a saját vezetőről. Musztafán - török vezetőnkön - egy lengyel lánnyal és 2 cseh párral közösen osztoztunk. Az alku után bevásároltunk, majd a szállóban nekiálltunk "átszerelni" hegymászósra, és elkezdtük dekázgatni felszerelésünket. Másnap reggel az iroda előtt bepakoltak minket egy teherautóba, majd elindultunk a hegyre. Pár falut még érintettünk útközben, és jó egy órás autókázás után kiszálltunk kb. 2200 méteres magasságban. Nagy keservesen összeszedtük felszerelésünket, és elindultunk fölfelé. A nap ezerrel tőzött, a víz gyorsan fogyott, a lovasok lehagytak, mi meg csak mentünk és mentünk fölfelé a pusztaságban. Míg megálltunk ebédelni népes svájci és iráni csapat haladt el mellettünk, ők már lefelé tartottak a hegyről. A hosszúra nyúlt ebédszünettel együtt is 4-5 óra gyaloglás után elértük az első tábort 3200 méteren. Teljesen kiábrándultam; én úgy éreztem, hogy mehetnénk még feljebb. Mivel a társaságban volt olyan, aki a többieknél sokkal érzékenyebb volt a magasságra, így nem erőltettük, hogy még aznap elérjük a második tábort. Sátrat állítottunk és nekiálltunk főzőcskézni, közben folyamatosan kémleltük az eget. A csúcs fölött fekete felhők gyülekeztek, és alig fél órával később mindenkit bekényszeríttettek a sátorba. Borsó nagyságú jégdarabok verték a sátor falát, majd kis idő után heves esőzésre váltott. Bálinttal kitettük az edényeket, hogy másnapra vizet fogjunk a mosogatáshoz, és ne az ivóvíz készletünket kelljen felhasználni, mivel az első táborban nincs vízvételi lehetőség. Ez annyira jó ötletnek bizonyult, hogy másnap reggel a felfogott vízből egy liter teát tudtunk főzni!
Következő nap szintén 4-5 órai gyaloglással értük el a második tábort 4200 méteren. Távolságban rövidebb, de több szintemelkedés jellemezte ezt a szakaszt, és a terep itt már inkább hasonlított magashegyre, mint az első napon. A táborhely is ennek megfelelő képet mutatott: míg az első táborban füves terepen vertünk tanyát, itt csak sziklát és annyi sátorhelyet találtunk, amennyit kitakarítottak és kialakítottak. Kerestünk egy megfelelőt, ahol felállítottuk sátrunkat, és folytattuk a szokásos tábori életet: vízért mentünk, főztünk, beszélgettünk, és természetesen gyönyörködtünk az alattunk elterülő tájban, a Kis-Ararát szabályos kúpjában. Ezen a napon a csúcs fölött felhők örvénylettek; időnként megmutatták a csúcsot, majd ismét eltakarták szemünk elől. Másnap hajnali 2 órai indulásban állapodtunk meg, így 6 órakor már mindenki aludni tért. Bálint kérésére ketten elindultunk fölfelé, hogy megnézzük a másnap ránk váró utat. Az ösvény nem volt jelölve, de több nyom volt taposva. 8 óra körül ismét sátrunkban voltunk és készülődtünk a másnap hajnali indulásra. Hajnali 1 óra körül kezdett mozgolódni a tábor, de 2 órakor hiába vártunk Musztafára, nem mutatkozott. Indulásra készen álltunk, nem akartunk lemaradni az Ararátról, így jó magyar virtus szerint fél 3-kor a társaság nekiindult a hegynek. Erre Musztafa is kidugta orrát a sátorból és kiabálva rohant utánunk. Kicsit meglepődtünk hiretlen szigorán, hiszen első két nap nem is igen törődött velünk. Az eddigi veszteglést a köddel magyarázta, és későbbi indulást irányozott elő. Mivel az Erciyesen és Süphanon is tapasztaltuk, hogy helyi vezető nélkül sokkal több időbe telik a helyes út megtalálása, ezúttal visszafordultunk. Valamikor 4 óra körül adta ki végül Musztafa az indulási parancsot. Még sötétben kúsztunk fölfelé fejlámpáink fényénél, élen Musztafa és a lengyel lány, utána a magyarok és a csehek. Iszonyú lassú tempóban, szinte ötpercenként megállva haladtunk fölfelé, amit kicsit túlzásnak tartottunk. Az előző kétnapi nagyzsákos túra után ez a nap gyerekjátéknak tőnt, és úgy éreztük, hogy vezetőnk csak hátráltat minket. A hótakaró az előző napi havazástól már 4600 méter körül elkezdődött; de nem volt mély, éppen csak elfedte a köveket. Közben kivilágosodott, és amint felértünk a gleccserre, a csúcsot ölelő felhben talőáltuk magunkat. Igen erős szél fújt, egy-két olyan széllökéssel, ami majdnem arrébb tett, és emellett a látótávolság is 5 méter körül lehetett. Már túl voltunk az 5000 méteren, amikor Musztafa megállt, és nem akart tovább menni. Nem akartuk elhinni neki, hogy az Ararát mászás csak ennyi volt; nem ezért jöttünk! Valahogy rávettük, hogy menjünk még tovább, így egy tisztább pillanatban Musztafa nekiiramodott. Pár száz métert haladhattunk előre kb. 30 fokos lejtőn, majd kiértünk egy platóra. Néhány perc után ismét megálltunk és megint tanakodni kezdtünk. A lengyel lány már nem szólt semmit, látszott rajta, hogy ő már régen feladta. A csehek tovább akartak menni, és mi is. 5100 méter körül lehettünk, innen a csúcs már tényleg csak egy karnyújtásnyira lehetett. Itt már nagyon szeles és hideg volt, és Musztafa nem akart tovább menni a rossz látási viszonyok miatt. A csúcs maga állítólag egy nagy hófúvás, a felvezető út áthalad a gleccser egy meredekebb szakasza felett. Szélben, ködben könnyen elvéthető az irány. Csapajeven kitört a magashegyi betegség, őt és a lengyel lányt le kellett támogatni. Így egy kis tipródás után Musztafáék után a csehek is elindultak lefelé. Öten maradtunk a sor végén, akik állandóan visszatekingettünk és mindnyájunknak az járt a fejében, hogy visszafordulunk. Amikor olyan magasságba értünk, ahol már nem fújt őrült erővel a szél, jobbak voltak a látási viszonyok, és a hőmérséklet is elviselhetőbb volt, már nem láttuk a csúcsot. Megint megálltunk, páran még erősködtek, hogy forduljunk vissza, de rajtunk kívül már senki nem maradt fent. A csúcsot ugyan nem láttuk; de az előző 2 napi megfigyelés alapján a csúcs feletti felhő ott volt, és örvénylése alapján a szél is ugyanolyan erővel tombolhatott odafent. Nem láttam esélyét annak, hogy csúcs közelben várjuk meg a jobb időt; lassan mi is feladtuk a reményt, és mindannyian visszatértünk a második táborba. Így történt, hogy reggel 9-kor már szinte karnyújtásnyira voltunk a csúcstól, 11 órakor pedig már ismét a táborban ücsörögtünk. Vegyes érzelmekkel gondoltunk az előző pár óra eseményére. Ott voltunk, mindent megtettünk, de az utolsó néhány méter nem rajtunk múlt. Az időjárás kibabrált velünk; pár nappal lekéstünk a nyárról, beköszöntött az ősz az Araráton. A többség számára így is óriási élmény volt, hiszen a legtöbben most jutottak először 5000 méter fölé. Dávid, Ádám és Bálint kivételével még aznap végig lejöttünk a hegyről; ők még adtak egy újabb esélyt az Ararátnak. A városból nézve másnap még rosszabb volt az idő; ezt Dávidék is megerősítették, miután lejöttek.

Az Ararát után nem marad más hátra, mint hazautazni. Még megálltunk Erzurumban; majd átkeltünk a Pontuszi-hegységen és a Fekete-tengerhez értünk, ahol egy kis fürdőzéssel tettük emlékezetesebbé az amúgy elég igénytelen vadkempinget. Az útba még belefért egy ebéd friss tengeri halból Samsunban, egy kis gyorshajtás-affér a rendőrséggel, egy lerobbanás és vontatás, egy átvezetett éjszaka. De ezekkel együtt is sikerült vasárnap délutánra hazaérni. Így ért véget az Ararát-kaland, de megmaradt a törökországi vulkánok élménye és az az ezernyi csoda, amit Törökországban láthattunk.

 

(SRS)

Képgaléria

Seres Emőke

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Seres Emőke

Number of Comments:

Archívum

1990

AKTUÁLIS TANFOLYAMOK

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
Elõzõ Következõ
Lavinaismereti tanfolyam

Lavinaismereti tanfolyam

A MAHOE tanfolyamot hirdet lavinával kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátítására, hegymászóknak, barlangosoknak, síelőknek és mindenkinek, aki a havas hegyekben jár. Helye: Magas-Tátra, Poprádi-tavi ház.Ideje: 2020. február 22. – 24-ig (2...

Téli alpesi hegymászó tanfolyam

Téli alpesi hegymászó tanfolyam

Sajnos a helyek elfogytak. Nem tudunk több jelentkezőt elfogadni! Bárhová indulsz túrázni a hazai hegyeken kívül, előbb-utóbb havas, firnes, jeges terepre kerülsz. Itt már nem elegendő az az ismeretanyag, amit az...

Gleccserjáró és expedíciós előkészítő tanfolyam

Gleccserjáró és expedíciós előkészítő ta…

Ez egy kemény hegyi tanfolyam. Ide csak azok jelentkezését várjuk, akik már az alapfokú tanfolyamot elvégezték és már a tátrai téli tanfolyamon is túl vannak. Az egyhetes tanfolyam a svájci Fornó...

Tavaszi bejárós alapfokú sziklamászó tanfolyam

Tavaszi bejárós alapfokú sziklamászó tan…

Figyelem, pótjelentkezési lehetőség! A járványhelyzet miatt késve indul a tavaszi tanfolyam. Vannak, akiknek nem jó a megváltozott időpont, ezért felszabadultak helyek. Lehetőség van még a jelentkezésre. Pontos részletekért keress minket. Itt kezdődik a...

NAPTÁR

Kövess minket a Facebookon is