Hát a PP!

Ez volt a mottóm: „Egyszer minden mászónak meg kell másznia!”. Ez motivált.

Bálint már többször mászta, nagyon sokat mesélt róla, így befészkelte magát a mindennapi gondolataimba. Általában télen másszák ezt az utat, ezért húztam, toltam. Be voltam tojva már a gondolataimban a hidegtől, a hótól, a széltől és a hosszas álldogálástól a standban, amivel az elgémberedés elkerülhetetlen. Jöttek a kifogások: legyen először pehelykabátom, aztán valami jobb, melegebb aláöltözetem... 
Ám tavaly Zsé megkönnyítette a dolgom mikor az élményeiről mesélt nekem: „Az mondjuk biztos, hogy tavasszal vagy nyáron kategóriákkal kellemesebb pp-t mászni mint -10ben :)”

Hogy ez nekem hogy nem jutott eszembe! :)

Itt a szép ősz, Bálint is szabad, eljött az idő! Nem tartott sokáig Bálintot megfűznöm, hogy vigye fel a kötelet :) Milyen szerencsés vagyok :) Gyorsan kölcsönöztem Tangl Esztitől egy trepnit, aztán irány vonattal kedvenc hegységünk.

Amíg távolról szemeztem Vele nagy volt a szám, ám amikor alatta kötözködtem a kötélre már nem volt sehol a mosoly. Felmentünk gyorsan a rámpán, aztán jött az első kötélhossz. Másztam, pakoltam a friendet és az éket, ám az utolsó három méter kimászása helyett inkább visszamásztam a standig... Túlkonbináltam a dolgokat, ráparáztam, és megadtam magam. 
Aztán jött a második kötélhossz. Már nagyon féltem, de még csendben voltam.  Így utólag bevallom, azt a  táblát egy igazi élmény trepnizni!
Felértem a standba Bálinthoz és kezdődött a próbálkozás: „Nekem ennyi elég volt.”, „Nem fordulunk vissza?”, „El fogok itt gémberedni, annyira rossz ez a stand.” 
Semmi nem hatott.
Amíg Bálint a táblán kúszott tovább fölfelé, én csendben figyeltem. Ám amikor nekiindult a plafonnak, folyton beszéltettem: „Most mit csinálsz?”, „Mi a következő köztes?”, „Ezt könnyen elérted?”, „Most miben van a fifid?”  Nem mintha nem lett volna teljesen tök mindegy hogy miben is volt az a fifi. :) Bálint kedvesen, türelmesen válaszolgatott és biztatott, hogy nem lesz semmi gond. Aztán eltűnt és pár pillanat után „Stand! Kivehetsz!” A szívem kalimpált, vegyes érzelmek voltak bennem. Ahogy közelettem a plafonhoz, kezdtem érezni, hogy megint csapdában vagyok. Bálint mellett sokszor érzem ezt :) Neki olyan könnyedén ment, én meg itt szenvedek.

A plafon... az plafon...
Mikor beleszálltam tudatosan mindig csak a következő köztesre koncentráltam. Sosem nézelődtem, mert az csak kérdéseket szül. Például: „mi lesz ott?”, „ótejóég hogy megyek én ott föl?”, „vajon elérem?” – természetesen generálódtak a jobbnál jobb válaszok: „botrányosan nehéz lesz.”, „biztos hogy nem fogok tudni ott felmenni.” Na szóval ilyet nem lehet csinálni. :) Ott vagy, menni kell, a kiút csak fölfelé van és hát minden mászónak egyszer meg kell másznia. Beleülős technikával trepnizek, melynek a nyomait hetekig őriztem a combom hátsó részén :)
Irgalmatlan fájdalom volt az utolsó három köztes. Nyomott a trepni, elfáradtak a karjaim, és mikor még a faltól is kiforogtam, olyan szavak hagyták el a számat, amik a hétköznapi életben soha :)
Bálint a végén a kiszállásnál már egész jól tudott segíteni a kötél behúzásával, de sajnos felhúzni még így sem tudott.
Az utolsó szabadmászós kötélhosszon gyorsan felszaladtunk.
Mikor felértem a torony tetejére nagyon fáradt voltam. De nagyon boldog. 
És kijelentettem, hogy először és utoljára. Na de ezt majd meglátjuk...