magyar-hegymaszo-oktatok-2

A Csapajev meg én

Írta: 
Klubunk (a MAHOE) tagjai ezen a nyáron sikeres expedíción vettek részt a Tien Shan hegységben. Négyen feljutottak a Han Tengri csúcsára az északi oldalról: Vörös László, Veszprémi János, Baranyi Éva és Nyulász Gábor, Jánosi Zoli 6850 méterről fordult vissza. Az ő útjuk leírását rájuk hagyom, akiké a dicsőség, én csak arról szeretnék beszámolni itt, hogy számomra milyen volt, mit jelentett ez a mászás.

A tervezés szakaszában több okból sem volt nagy önbizalmam, ám ezekkel szemben mégiscsak ott volt a hegy, a kaland, meg a társaság, hogy maradhatnék ki? Fenntartásaim a következőkön alapultak: az utazást közvetlenül megelőző Grossglockner, Mont Blanc, Monte Rosa túrától eltekintve  edzésre, felkészülésre nem volt alkalmam a  munkám miatt. (De ha valaki pl. este héttől reggel hétig tartó munkaidő mellett még erre is képes lenne, az biztos fiatalabb nálam legalább húsz évvel.) A kondíció karbantartásnak azt az egy módját találtam a hosszú forgatások alatt, hogy mindent megettem, amit adtak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy sérült a gerincem, és van az a ronda szokása, hogy időnként fáj. Ez jelentősen korlátozza a cipelési képességeimet, meg hát lassú is vagyok. Mindezek fényében, és a hegy alakjának a vizsgálgatása során arra jutottam, hogy a Csapajev talán még így sem lehetetlen. 6000 méteren még nem voltam. Elegáns gerinc, nem kell rajta végtelen kilométereket kolbászolni, csak fel, célirányosan.

Utunkat nem részletezem, elég annyi, hogy mindenhol szépen továbbadtak minket az illetékesek, és a végén egy nagy zöld helikopterből kitettek az Északi Inilcsek gleccser jegén (4000m). Egyik oldalán a tábor, másikon a hegy. Tisztára mint egy mozi, az ember csak kiül a konyhasátor elé, és egész nap nézheti a kis fekete pontokat, ahogy jönnek-mennek. Érkezésünk napján a társaság pihent, nézegették a terepet, én meg úgy gondoltam megkezdem a szállítást az egyes táborba (c1, 4800m), mindjárt a nagyobbik hátizsákkal. Már csak amiatt is, mert tudom magamról, hogy mindig az első lendület a legnagyobb. Ádám is csatlakozott, de nem jutottunk fel, mert a vacsora vonzása is erős volt, meg sötétben nem olyan jó a gleccseren bolyongani. Beástuk a két zsákot a hóba, reggel aztán a kicsivel baktattam a depóig, onnan meg felváltva vittem hol az egyiket, hol a másikat, de így legalább már csak ezt az egyharmad utat kellett kétszer megjárni. Elég kimerítő volt, utána pihenőnapot tartottam, csak délután mentem fel az 1b-be, ami 100 méterrel van feljebb, meg kb. mégegyszer annyit. Azt terveztem a következő napra, hogy megnézem a kettes tábort és visszajövök. Nagyon meredek az út, igaz itt még nagyjából csak hó van, fix kötelek vezetnek végig. Őt óra mászás után találtam végre egy követ, amire le lehetett ülni, hogy vadállati éhségemet viszonylag nyugodt körülmények között tudjam enyhíteni. A picinyke szendvics meg a csoki betáplálása legalább negyven percet vett igénybe. Ezalatt felmértem, milyen végtelenül sok van még hátra, és elhalasztottam a továbbiakat. Pedig kiváló idő volt, délután sem borult be, mégis úgy véltem, hogy jobb beosztani azt a kis erőt. Ennek értelmében másnap visszatértem az összkomfortos alaptáborba jóllakni és regenerálódni. Két naig maradtam ott, mások is lejöttek, szétnéztünk a gleccseren, ettünk, heverésztünk, jó és rossz idők váltakoztak. Már mindenki volt rajtam kívül a kettes táborban (5600m), de nem baj, van még idő. Másodszor azért könnyebben ment feljutni a sátorig, amit aztán még aznap tovább is költöztettünk egy emelettel az 1b-be. Aztán addig ügyeskedtem, hogy befért minden a kis hátizsákba, és mivel Gyusziék lefelé jöttek, mi meg fel, a sátor is maradt a helyén. Tömegek mozogtak az úton, de a szokásos vihar megkímélt minket. Itt az az általános, hogy jó idővel indul a nap, aztán kettő és négy óra között jönnek a felhők, meg valami csapadék. Ritka szép nap volt, még egy-két óra pihenés is belefért. Először a már jól ismert kövön, aztán kicsit feljebb ott találtam Cinóékat is egy sátornyi kis lapos helyen. És a végén egyszercsak valahogy én is ott voltam a c2-ben. Egész takaros kis tábor, tágas, szép a fekvése. A fáradtságom nem  aznap jött ki, hanem a következőn. Mást sem csináltam egész nap, mint félóránként kilestem a sátorból és vártam a napfogyatkozást. De az nem akart jönni. Folyton azt véltem látni, hogy van már egy kis híja a korongnak, de az csak izzott kereken és kitartóan. Vagy nem ma van elseje? De, a fényképezőgép szerint. Nagy nehezen ( biztos a magasság miatt) kisütöttem, hogy a NASA oldalain talán nem a helyi időt adják meg. Át kell számolni. De akkor is késik. Van itt nyári időszámítás? Viszont jönnek a felhők. Kitartó várakozásom végül nem bizonyult hiábavalónak, négy óra után mégiscsak elkezdett történni valami. Jól látok? Most tényleg hiányzik egy vékony kis karéj. A felhők elég mozgalmas forgalmat bonyolítottak, de a vastagságuk éppen megfelelő ahhoz, hogy még sima napszemüvegben is látható, sőt fényképezhető legyen a ritka jelenség. Kb. öt körül volt a legnagyob takarás, 85-90%. Utána aztán vastagabb rétegek torlódtak elé, így a vége már nem látszott.

Pszichésen felkészültem egy korai kelésre, mivel a táborban nem volt éppen senki, aki noszogasson. Nem volt csúcsmászásra ingerlő a reggel, kicsit esett a hó is, de gondoltam vagy jobb lesz, vagy visszajövök, és nekivágtam a Csapajevnek. Idővel javult, napsütés lett sok felhővel elég változékonyan, de arra épp elegendő, hogy a számat tönkre égesse. Szinte senkivel nem találkoztam egész úton, talán ketten jöttek szembe, hárman indultak fel előttem, de azok rég eltűntek. Három sziklás szakasza van az útnak, az elsőnél kicsit meglepődtem, ez itt már nem tréfa, de azért ahol jégbe talált, ott jól fogott a csákány. Itt még volt is jég, nem úgy , mint fentebb. Ahol csak porhóval fedett, lejtős lapú réteges kövek sorjáztak, meg morzsálódott is, ott a hágóvas sem talált mindig biztosat. Úristen, vannak akik itt fél háznyi málhákkal közlekednek! Mindegy, nem vagyunk összemérhetőek. Én ha netán fel is jutok a hármasba, az csak látogatás lesz retiküllel. Tolom a jumárt, jön vissza, épphogy elkapom a kötelet, ahogy billenek hátra. De.mindent összevetve még élvezem is. A felső sziklás részen kepesztek, amikor jégzápor kezd hullani fentről. Eddig a kutya se járt erre, pont most kerül ide egy karaván, vagy mi ez? Ordítok több nyelven, hogy óvatosabban. Mindenféle méretű jégdarabok potyognak még egy ideig. Amikor a sziklamászás végefelé járok megjelenik egy nő. Miután kishíján kibombázott innen most udvariasan félreáll, hogy megvárja amíg felmászok. Becsapom a csákányt, aztán mindkét hágóvasam megbokrosodik, lábaim szétcsúsznak és terpeszben kalimpálok a csákányon lógva. De az legalább tart. Igen, hát nem vagyok versenyző alkat na. Nem szeretem ha néznek. Végül kievickélek valahogy a hóra. Honnan a fenéből jött ez a sok jég? Velem együtt érkezik a délutáni köd. Legyűrök néhány kötélhosszt, mély a hó és puha, szinte négykézláb araszolok. Balra fordul az út, ott egy nagy hósapka, és azon valahol a teteje. Sűrű köd van, megállok. Kb. ötven méter szint lehet még hátra? (A Google Earth szerint 20-30, később megnéztem.) Csak kicsit hosszú, mert itt már lankásabb. A főcsúcs meg nem is itt van, ahhoz nem kell balra fordulni a 200 méterrel lejjebb lévő hármas tábor felé hanem egyenesen tovább van egy vízszintesebb gerinc, aztán még 250 méter szint, de arra nem járnak, nem esik útba. Akkor mire is hajtok? A kilátást meg akartam nézni, az meg most nincs. Egy jó kis körpanorámát reméltem a napsütésben, a közepén tornyosuló Han Tengrivel. Igaz, ha minden jól sikerült volna, ez sem én lennék, hanem egy amerikai film. Végülis felmásztam erre a hegyre, minden igazi nehézséget leküzdve, és most a semmiért harcoljam fel magam ezen az unalmas havon? Fáj a derekam. Hát én úgy veszem, hogy sikerült. Elértem a 6000 métert, azt a habostekercset meg ott egye meg a fene. Persze két óra van, ez csak a szokásos menetrend szerinti köd. De huzamosnak látszik, így visszaindulok. Időnként felsandítok, de az ádáz ködkupola nem mozdul. Jobban is teszi, mert ha mégis eltisztulna, nagyon pipa lennék, ennél sokkal jobban. De még optimista vagyok. Több mint tíz napunk van, talán ha kipihenem magam fel tudok jönni mégegyszer. Lejjebb határozott vízszintes vonalban  ér véget a köd, alatta rálátok a kettes, meg a hármas táborra. Megálltam nézelődni. Nem volt körpanoráma, csak úgy egyharmad körcikk, de annak elég impozáns. Ki akartam élvezni a látványt, amennyire így félig kicsavart lábbal lehetséges. És ott terpeszkedik az Egek Ura, azon persze most nincs köd. Nem baj, az más súlycsoport, én nem hős vagyok, csak műkedvelő. Két óra alatt leérek. Este már tudom, hogy baj van, szűntelenül köhögök és fáj a torkom. Úgy látszik elszámoltam a napokat, mert Gyusziékat találom az üresnek vélt sátor előtt. Érdekes helyzet. Lehet, hogy be kell tolakodnom valakihez, aki nincs otthon. Később megjön Ádám  a hármasból és kiderül, hogy a Cinóék sátra is itt van, így abba költözünk.

Reggel havazik, de mindegy, csak kerüljek lejjebb, ég a torkom, attól meg hányni kell. Az 1b-ben pihentem a sátorban egy kicsit, aztán tovább. Innen lefelé nagyon megváltoztak a körülmények, kinyíltak a hasadékok, kásás, vizes, piszkos, tartás nélküli lett a hó. Egy lépésen megcsúsztam, lerúgtam egy kicsit a hóból, az megindult, folyt, dagadt egyre szélesebben, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Igyekeztem ahogy tudtam, de a gleccseren kifújt, ahogy nem kellett már koncentrálni rámtört a gyengeség, lelassultam. Éppen beugrottam a konyhasátorba mielőtt szakadni kezdett az eső és reménytelenül ronda idő lett.


A torokgyulladásom szépen kivirágzott és a köhögésemet hallgatta egy hétig minden asztaltársaság. Kaptam antibiotikumot meg más jelentéktelenebb szereket, melyek napok múltán sem hoztak érezhető javulást. Közben elkezdtek befutni a csúcsmászók, a mieink is meg mások, esténként ünnepelgetés volt, vodka, pálinka. Még a leghíresebb kazah hegymászóval is koccintottunk. Vagy orosz? Nem tudom mi számít, ahol lakik, vagy ami az arcára van írva? Mindegy, ő Gyenyisz Urubko, tizenhárom nyolcezrese van, csak a „könnyű”, a Cho Oyu hiányzik. Nem is ember, egy álarcos jeti. Gitárja van és Viszockij dalokat énekel. Itt még az öreg Muha is, a tábori főnök, akit egy bolondos medvének néztünk (bár Légynek hívják), négyszeres hópárduc (pontosabban: háromegész négyötöd). Én meg egy gyenge fizikumú beteges alak vagyok. Kripli. Szerencsére az elszántságban is van annyi tolóerő, ami azért ide-oda mégiscsak elvisz. Semmit nem javult a közérzetem, a torkom lángokban áll, a sátor meg nyolcszáz méterrel magasabban. Reggelenként megállapítom, hogy ma sem fogom lehozni. Hat nap múltán feltettem a jelenlévőknek egy kétségbeesett kérdést: akar-e valaki száz dollárt keresni? Nem akart. Megértettem. Törődjön mindenki a saját holmijával, betegnek lenni meg magánügy. Kicsit amúgy is éreztem, hogy a mások farvizén evezek, mert kibuliztam,  hogy a mi sátrunk maradjon lent. Jó idő volt, reggeli után csigalassúsággal felvánszorogtam az 1b-be, ott berogytam a sátorba, és nem bírtam abbahagyni a köhögést. Ez valakinek feltűnt. Ketten tartózkodtak a helyszínen, adtak teát, kikérdeztek az állapotomról, majd az egyik hosszas tanácskozásba kezdett valami orvossal rádión. Összerámoltam és lekísért a c1-be, vitte a zsákot. Kiderült, hogy a szóbanforgó doki éppen ott van, ők jöttek felfelé mögöttem nem sokkal. Megvizsgált, kaptam teát és valami vitamin keveréket, útravalóul meg egy hatalmas oroszt, aki lekísért a gleccserig, széles hátán fityegett a zsákom. Ott meg már jöttek elém hárman, mert a rádiót lent is hallják.

A gyógyszeres kezelés ellenére továbbra is úgy fáj a torkom, mint egy nyílt seb, még öt nap itt a jég hátán… Holnap jön a helikopter a románokért. Meg kéne kérdezni, hogy levisznek-e. Antiszociálisnak tartom ezt a megoldást, de pocsékul vagyok. Lehet, hogy nem négyezer méter a legjobb szanatórium. Reggel megkapom az engedélyt, na jó, akkor pakolok.

Idelent nyár van, zöld mezők. Helyi erők-Románia mérkőzés zajlik, ernyedten heverek a sátorban, miközben Gábor még a hegyi elemekkel küzd.

A Csapajev nem is igazi csúcs, csak egy átkelőhely, mindenki átmegy rajta, ha a hármas táborba tart. Nincs is kiírva a térképre. De azért én örülök a hatezer méternek, akkor is, ha a legmagasabb pontot nem ütöttem meg. Nem is tudom pontosan, hogy az hány méter, térképenként változó, de úgy 6100-6120 m körül van, (a távolabbi főcsúcs meg 6371m). Azt a kilátást azért megnéztem volna, kár, hogy nem tudtam visszamenni, ez az egy, amit igazán sajnálok.
Szilágyi Lenke

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Szilágyi Lenke

Number of Comments:

Archívum

1990

AKTUÁLIS TANFOLYAMOK

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
Elõzõ Következõ
Lavinatanfolyam

Lavinatanfolyam

A MAHOE tanfolyamot hirdet lavinával kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátítására, hegymászóknak, barlangosoknak, síelőknek és mindenkinek, aki a havas hegyekben jár. Helye: Magas-Tátra, Poprádi-tavi ház.Ideje: 2019. február 9. – 11-ig (2...

Téli alpesi hegymászó tanfolyam

Téli alpesi hegymászó tanfolyam

Bárhová indulsz túrázni a hazai hegyeken kívül, előbb-utóbb havas, firnes, jeges terepre kerülsz. Itt már nem elegendő az az ismeretanyag, amit az alapfokú tanfolyamon szereztél. Itt már ismerni kell a...

Gleccserjáró és expedíciós előkészítő tanfolyam

Gleccserjáró és expedíciós előkészítő ta…

Ez egy kemény hegyi tanfolyam. Ide csak azok jelentkezését várjuk, akik már az alapfokú tanfolyamot elvégezték és már a tátrai téli tanfolyamon is túl vannak. Az egyhetes tanfolyam a svájci Fornó...

Tavaszi bejárós alapfokú hegymászó tanfolyam

Tavaszi bejárós alapfokú hegymászó tanfo…

Itt kezdődik a hegymászó pályafutásod! Ez az első lépés, hogy önálló hegymászó legyél. Az itt megszerzett ismeretek nélkülözhetetlenek, ha a hegyek között szeretnél túrázni, legyen szó akár via ferrata-ról, magashegyi...

NAPTÁR

Kövess minket a Facebookon is